Életrajz Galeria Díjak Kiállítások Elérhetoség

Kádár Tibor figuratív alkotásai

Kádár Tibor újabb, valamiképpen merész stílusváltással kísérletező festményein megjelenik egyfajta, a posztmodernnel ugyan rokonítható, ám attól mégis gyökeresen különböző figuralitás, amely élesen elválik a naturalizmustól vagy a klasszikus realizmustól is, noha mindkettő stílusjegyeit részenként alkalmazza, s végül saját, korábbi kolorit-karakterének megőrzésével hoz létre játékos világot, a homo ludens örök nosztalgiáját önmaga gyermeki énjének tükrében szemléltetve, mely tükör szellemképe szerint hol domború, hol homorú, görbe és sík, szomorkás, melankólikus, groteszk, szarkasztikus és meseszerű egyszerre, ezáltal cáfolva a posztmodern kanonikus szabályainak végérvényességét, kizárólagosnak látszó egyeduralmát.

Ez az újraépítkezés, külső-belső átformálódás (Kádár Tibor saját bevallása szerint is) az egyszer már tanult mesterségbeli fogások, a techné újraalkalmazásának keserves folyamata révén teljesedhet ki, azon kétségek, vívódások közepette, hogy ami végül születik belőle - az alkotói önérték és a befogadás bonyolult kölcsönhatásában -, miként válhat maradandó műegésszé, nem beszélve a műítészek és szakmabéliek várható kételyeiről, viszolygásáról, fenntartásairól.

Egy biztos, hogy barátságunk alakulása közben tudtam meg egyre többet sajátos világlátásáról, vélekedéseiről, s arról, hogy rájött, a szakmai és részben befogadói hiedelmekkel szemben, "még korántsem mondtak el mindent az emberi figuráról, hiszen az minden korábbi, így a mi mind elidegenültebb, szokásrendszere szerint mind ijesztőbb gyorsasággal változó korunkban a múltját veszített, s jelenét is azonnal a jövőbe vetíteni, veszejteni, tüntetni kívánó elvont és mindennapi ember a maga megfoghatatlanságával, tulajdonságok nélküli létállapotával kimeríthetetlen, iszonyúan izgalmas téma a vizuális észleletek és elvonatkoztatások tekintetében egyaránt..." Ezen állapotában a játék, a hajdan többnyire békévé oldódó játék mostanság már gyerekkorban is mindinkább gyilkos küzdelemmé, rombolásra, a másik megsemmisítésére irányuló vad technikákká silányult, ami hovatovább a sport világában is szinte egyeduralkodóvá válik.

A monumentális Utolsó Vacsora Című opusza megrázó falanszter-víziójától kezdődően a kísérletek közül is kiemelten említhető reneszánsz ember-portréig, a játékok sorozat egy-egy darabján át a már-már idillikus, többek között Csopak különböző tájékait idéző tájképeiig terjedően követhető nyomon a posztmodernbe való belenyugvás helyett a megnyugvás fokozatosan harmonizálódó alkotás-lélektani, világszemléleti képlete, az újfajta, ismét szigorúan etikai megalapozottságú valóság-értelmezés sokismeretlenes egyenletének olykor kitérőkkel, megtorpanásokkal tarkított - megoldási folyamata.

Ezen, az önmaga régi-új énjéhez vezető belső úton haladva Kádár Tiborban netán ugyanúgy felötlik, mint bennem, József Attila Levegőt! című örökre korszerű verse záró sorának aforisztikus intelme, miszerint:

Az én vezérem bensömböl vezérel!
Emberek, nem vadak
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szü1j nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

Széki Patka László

Könyvtár