Életrajz Galeria Díjak Kiállítások Elérhetoség

Kádár Tibor ezüstjei

Kádár Tibor festészetében néhány éve jelent meg az ezüst. Korábbi, érzéki fehéreit módszeresen változtatta ezüstté, átalakította mély, a papírból, vászonból, farostból kiszabaduló hűvös és megtört fénnyé. Ezüstjei között ott az amalgám-, a kína-, a víz-, a hal-, a tükör-, az égitest-, az üveg-, az olajfalevélfonák- és a miniatúraezüst: finoman utalva e mítoszi szín eredetére.

Ahhoz a ponthoz jutott Kádár, amelyben azonosságokra mutat a hal és az írás - mint a kereszténységben -, az élet, a hit és annak a tanulságai, egy a tárgy és az ábrázolata, s összetartozik az ok és az okozat. Ahhoz a helyhez érkezett, ahol a valósághoz visszanő mindaz, ami a valóság következménye. Ez a (gondolati és) színabsztrakció Kádár festészetének lényegi átalakulásának jele: a korai, erdélyi szín-, forma- és témameghatározottság szublimálásával, a történelemhez és az emberi alakokhoz kötöttség elmúltával kizárólag a festészet eredendő eszközéhez, a színekhez fordult.

De a színei, formái, vonalai, ecsetvonásai alól - mint mélyvíz alól a meder domborzata - szüntelen átsugárzik e színek kádári eredete is, a kalotaszegi vörös, a lúczöld, a havas kék, a századelő sárgája, a parasztbarna és az archaikus fekete.

A témavilág mélyüléséről, testesedéséről van itt szó, mindazok ellenére, hogy festőnk azon a határon áll, amikor már alig, vagy nem használ kitöltött tárgyi és emberi formákat, a vonalai kizárólag hiányok és szükségletek beszédes síkjait és test je it tartják össze, s ha üzenni-beszélni akarnak valamiről, az se nem több, se nem kevesebb, mint ami a festményen megvalósulhatott.

Kádár festészete megszabadult a mesemondástól, a leíró történettől, vonatkoztatási rendszere önmagából következik. Festőnk millió változatú ezüstje azt a pontot állítja középre, ahová visszavezethetjük magunkat, ha az írás szakrális megtestesedését, a bibliai írást, és a halban megtestesedő emberi újjászületést vizsgáljuk. Ez a hal-ezüst egy összemberi mítosz számos változatú színe, hát persze, hogy egyszerre bölcseleti és érzéki, férfias és nőies, lélekkel rendelkező és tárgyiasult, s rendelkezik akkora összetartó erővel, amilyennel egy központi motívum rendelkezhet bármi számottevő festészetben.

Kádár, ahogy megszabadult a krómfehértől, ahogy engedte oxidfehérjébe beszivárogni a többi színt, kikényszerítve így a minden árnyalatot hűen megtükröző ezüst megjelenését és funkcióinak tágulását, úgy fényesíti ki az ezüstöt nem tartalmazó felületeit is, úgy veszi észre, hogy minden apró levélben, sirály tollban, szúette tárgyban ott van a teljesség.

Kádár újabb festészete azonban nem jelképtár. Távol áll tőle minden tételesség, minden dogma. Ha kell, méretes sávokkal dúcolja alá a festménybe betolakodó kéket, ha kell, ugyanez a lazúros csík szétzúzza a centrumból kirobbanó színformákat. Egyensúlyt, ritmust, felszólításait rendre megteremtve ott is, ahol mi csupán sejtjük s nem találtuk. Ez a lebontó-analizáló világlátás és képszerkesztés - mert hogy rögtön öszszeáll élő, egyedi egésszé - mégsem nehezedik festőnkre, csak megdolgozza őt, átmunkálja, itt-ott kisajátítja, de el is veszti. S végül teremtőként funkcionál, nem teremtésként. Hogy ezt a terhet mégiscsak el lehet viselni, nem egy festőpálya mutatja, s azt is, hogy alázat és mérték kell hozzá. És szívós kitartás. Mert ahhoz, hogy a festmények közösséget hozzanak létre - ha nem is önmaguk befogadásához, hanem ahhoz a világszemlélethez, amely működése eredményeként maguk is megvalósultak - mindig sok idő kellett és kell.

Géczi János

Könyvtár